Felelősség, fel erősség!

"Kezdd el, fiam, te, személyesen. Nem megy másképp." Márai Sándor

Divat, tán mindig is az volt mást okolni, a felelősséget elhárítani, letolni, szétkenni, önvizsgálat helyett másra mutogatni. Szimpla emberi dolog ez, vagy az utóbbi években, évtizedekben valóban eltorzult túlzásoknak lehettünk tanúi? A PISA felmérések siralmas eredményének okait az ellenzéki sajtó, ellenzéki politikusok és értelmiségiek csak és kizárólag a kormány elhibázott oktatáspolitikájában vélik fölfedezni. Ha azonban kicsit visszalapozunk láthatjuk, a helyzet a szocialista kormányzás alatt sem volt más, így a leegyszerűsített állításuk teljességgel elfogadhatatlan. "Szarnak, kárnak nincs gazdája" - tartja a mondás, de mi történik, ha a kár, ami bekövetkezett, legvégül rajtunk marad, személyesen csakis rajtunk?

Nekem Brumi volt az első. Igen, Brumi, a bugyuta, ám annál szerethetőbb medvebocs, Bodó Béla magyar Micimackója. Ötévesen, némi korkedvezménnyel már eljutottam vele a Balatonhoz és Mackóvárosba is, a szomszéd gyerekeket pedig azzal szédítettem, hogy Brumi tényleg létezik, egy igazi detektív mackó, aki Budapesten él és ott segít a rendőröknek, épp ezért ők sosem találkozhatnak vele, nekem viszont rendszeresen ír, mivel barátok közt ez így szokás. Még egy-két levelét is meglengettem, amit előzőleg gondosan megfogalmazva, ákombákom nagybetűimmel vetettem papírra, s ezért hetekig kétség sem fért ahhoz, hogy Dagin, Jócsonton és Rendes Mukin kívül én is Brumi kizárólagos bizalmasai közé tartozom.

Valahogy így. Így kezdődött, hogy nem lettem funkcionális analfabéta, ami mostanság bevett gyakorlat, egyes felmérések szerint a magyar gyerekek negyede kerül ki az általános iskolákból úgy, hogy képesek ugyan az egyszerűbb szövegek elolvasására, ám értelmezni sajnos nem tudják azokat. Megjegyzem ez az adat már 2008-ban is leíródott a HVG hasábjain, ahol Steklács János, a Magyar Olvasástársaság elnöke az alábbiakat nyilatkozta: "Az unióban nagyjából 20-30 százalékra tehető a funkcionális analfabéták aránya. Nálunk minden negyedik felnőtt az lehet." De most nem az akkor még szebb napokat élt HVG, és nem is a dátum a lényeg.

Hozzáértő szakemberek a funkcionális analfabetizmus egyik okaként az "elektronikus-vizuális" tömeghatást említik meg, míg a másik kiváltójaként a közoktatás zavarait szokták felsorolni, úgymint:

Megkapó lista, olvasása közben mégis hiányérzetem támad. Vajon elképzelhető az, hogy ez a sok jó ember, pedagógusok, andragógusok, szociológusok és egyéb -gusok valamit kihagytak volna? Mondjuk a legalapvetőbb, legelemibb tétel szerepét, mely tételt úgy nevezünk: család?

A szülők adják a gyerek felé a legmélyebb vésetet, a nagybetűs mintát, s mire ő hatévesen, manapság már inkább hétévesen bekerül az iskolába, ez a minta lesz számára a legmeghatározóbb. Ha otthon nincs könyv, ha a szülő nem vesz kezébe újságot, azzal azt üzeni: az olvasás nem érték. Az iskola és a tanár sem képvisel értéket többé a valóságshow-k rózsaszín taknyán és a kétbites logikájú szappanoperákon felnövő nemzedékek számára, különösen, ha ez az értékvesztés a szülők jóváhagyásával és megerősítésével történik. A család a Barátok Köztet nézi és plázába jár, apa pedig leüti a tanárnőt, ha az megtiltja a gyerekének, hogy óra közben a mobilját nyomkodja. De ugyanez az apa a kormányt hibáztatja, mert szerinte az nem képes olyan oktatási rendszert létrehozni, amiben a gyereke garantáltan megtanul majd olvasni. Legalább olvasni. Nos, rossz hírem van ezen apukák számára, a tanár ugyanis képes megtanítani a gyereket olvasni, de nem képes helyette olvasni. Sem írni, sem számolni, urambocsá' idegen nyelveket elsajátítani. Abba bizony a szülők szeme fényének kell energiát fektetnie, az iskola és a család együttes támogatásával. Ám amikor maguk a szülők aktív, vagy passzív módon mindent megtesznek azért, hogy a pedagógus és az iskola tekintélyét aláássák, akkor kár másra mutogatni. Akkor elég egy tükör, amibe ha apu belepillant, nyugodtan ismételgetheti - felelősség, felelősség, felelősség. Az én felelősségem.

Mert az én gyerekem az én felelősségem. Nem az állam hozta ugyanis világra, ezért nem annak a felelőssége, ha a gyerek éhes, koszos, vagy nem tanul. Ha nem él azzal a lehetőséggel, amit az állam ingyen biztosít a számára. A kormány ingyen tankönyvet és napi ötszöri, ingyen étkezést biztosít annak, aki arra rászorul. Ám tanulni nem tud helyette. Biztonsággal kijelenthető, hogy ma Magyarországon egyetlen olyan általános iskola sem létezik, ahol ne állna minden eszköz és lehetőség rendelkezésre ahhoz, hogy bárki megtanulhasson olvasni. Bárki, aki akar. Az Isten szerelmére könyörgöm, csupán a saját anyanyelven történő olvasásról van szó, nem pedig az atomfizikusok képzési programjáról! De hiába no, Orbán minden törekvése ellenére mégis liberális világot élünk, ezért mindenki azt tehet, amit csak akar; nincsenek kötelességek, kizárólag jogok, így aztán alanyi jogon lehet tanulni, vagy nem tanulni, alanyi jogon lehet hülyének maradni. Egyet viszont aligha lehet - a másikra ujjal mutogatni annak hiánya miatt, amit magunk nem tettünk meg. Öregapám szavaival élve "Két dolog a tied, fiam, amit megeszel és amit megtanulsz. Utóbbi tovább marad."