Oscar! Mindenkinek?
Az idei gálán a Mindenki című
magyar rövidfilm besöpörte az Oscart, így ez az alkotás lett a negyedik a
magyar filmgyártás történetében, amely elnyerhette az Egyesült Államok
legrangosabb filmművészeti díját. Ezúton gratulálok a rendezőnek, a
színészeknek; mindenkinek, aki részt vett a munkában és sikerre
vitte a történetet, azaz hozzájárult az Academy Award elnyeréséhez.
Szép volt, igazán szép, ám az üzenettel, a mondanivalóval különös,
már-már zavarba ejtő gondjaim adódtak.
A film hősei tízévesek, aranyosak és zseniálisan hozzák a rájuk szabott figurákat. A bejátszásokból annyi derült ki, hogy a rendszerváltozás utáni években, egy budapesti iskolában adott egy gátlástalan, arrogáns tanárnő, aki terrorizálja a kórustagok némelyikét, "tátikázásra" kényszerítve őket, többek között az iskolába újonnan érkezett Zsófit is. Itt kell megjegyezni, a rendező egy Svédországban megtörtént esetet dolgozott föl. Svédországban. És a bejátszásokból tényleg azt hihettük, ez a gonosz Erika néni pofára dönti el, ki énekelhet az ország legjobb és legszebb kórusában, és kinek kell tátognia. De nem.
Ezért az ember, ha végignézi a filmet egy különös, ám kellemetlen kis gondolat kúszik be a bőre alá és úgy érezheti, a király ugyan nem meztelen, de némiképp alulöltözött. Mert a történet végül oda fut ki, hogy a gyerekek összefognak, és együttes erővel szégyenítik meg a hatalmával szerintük visszaélő tanerőt. Győz a forradalom, a gonosz elnyeri méltó büntetését, a jók pedig győzedelmeskednek, pont úgy, ahogy az életben is történni illene. Csakhogy akad itt egy nüánsznyi probléma, egy aprócska tény, amit a film nem is titkol, sőt, mondandója legfőbb értékévé avanzsálja, jelesül az, hogy a tátogásra ítélt kórustagok oly hamisan énekelnek, amit még nekem is nehéz volna alulmúlni. Itt érdemes felidéznem a drága jó Mici néni, az általános iskolai énektanárom szavait, aki feleltetéskor rám nézve mindig csak annyit mondott: "neked elég elszavalni". Azóta is hálás vagyok neki ezért.
A film egyik kulcsjelenetében, amikor már minden kórustag számára nyilvánvalóvá válik, hogy egyesek közülük megalázó tátogásra vannak ítélve, Erika néni is színt vall és felvázolja a helyzetet. Szerinte - lévén az ország legjobb kórusáról van szó -, módszerével azok is részt vehetnek a sikerben, akik ha ténylegesen is közreműködnének, valószínűleg az a bizonyos siker elmaradna. Hogy megalázó-e az eljárása? Igen, az, ezt persze már nem ő mondja, hanem én. No meg a film. De higgyék el, saját tapasztalatból állíthatom, annak idején sokkal megalázóbb lett volna, ha Mici néni éneklésre kötelez egy olyan gyereket, aki nem tud énekelni, nincs hozzá tehetsége, egyszerűen nem jó benne. Pláne mindenki előtt, nem pedig egy kórusba rejtve.
Ezen a ponton kerülnek döntéshelyzetbe a film hősei, s ők a közösség mellett döntenek. Ami önmagában egyébként dicséretes, mert az iskola egyik legfontosabb feladata csapatot nevelni, közösséget építeni. Ám a film legfőbb üzenete mégiscsak az, hogy mindenki, de tényleg mindenki egyformán tehetséges. Még az is, aki nem. Vajon valóban mindenki, mindenben egyformán tehetséges volna? Amikor Kodály Zoltán kidolgozta a Kodály-módszert, és azt a kijelentést tette, "a zene mindenkié", aligha erre gondolt. Ezért muszáj megválaszolnunk a kérdést, azt a kardinális kérdést, hogy egészen pontosan mi a célja az iskolának, az oktatásnak?
Határozottan kijelenthetem, nem gladiátorképzőkre vágyom, tízéves gyerekek esetében semmiképp, azonban el kell döntenünk mi a fontosabb - az individuum érdekeit és érzékenységét fölérendelni a közösség érdekeinek, vagy az egyén sajátos adottságait a csoport javára fordítva megtalálni azt az utat, ami hosszútávon mind az individuum, mind a közösség számára kifizetődő. Mert mélyen hiszem, hogy minden gyerek tehetséges valamiben, ezért az iskola és a család feladata felfedezni azt a területet, amiben az adott gyerek tehetséget és nem utolsósorban érdeklődést mutat. Tény azonban, hogy mindkét opcióra szükség van, mert hiába szeretne valaki hosszútávfutó lenni, ha alkatilag alkalmatlan rá. Viszont lehet belőle nagyszerű színész, fizikus, vagy világhírű sakkmester. Esetleg nem ártunk a gyerekünknek azzal, ha elhitetjük vele, ő mindenben kiváló? Ugye senki sem gondolja komolyan, hogy a későbbiekben ez nem üt majd vissza, ráadásul hatványozottan! Persze építhetünk az amerikai egyetemekhez hasonlóan mi is safe placeket, végül is a budapesti gender szak már alakul.
Úgy tűnik, a neoliberális szemlélet az oktatásban is megjelenik, de ezúttal hívnám fel minden haladó gondolkodó figyelmét arra, hogy a legjobb filmért járó Oscar díjat is évente csupán egyetlen stáb kaphatja meg, történetesen az, amelyik a legjobbnak ítéltetett. Az persze más kérdés, kinek mi a jó. Nekem speciel az Oroszlán sokkal jobban tetszett, mint az idén nyertes Holdfény. Igaz, előbbiben nincsenek sem afroamerikaiak, sem drogdílerek, de még egy megveszekedett meleg karakter sem. Csak a végtelen indiai nyomornegyed szívszorítóan realista ábrázolása. Ez így elég PC?