Rendszerkritika: A kisebbik rossznak nincs ünnepe

Keressük a választ arra a kérdésre, hogy a 2026-os országgyűlési választáson a nagyra hízott tömeg döntésében miért nem volt egy csöppnyi racionalitás sem. Például a kisebbik rossz logikája. 

Miért érzi úgy 3,2 millió magyar – sőt, a győzteshez húzás megélése miatt e pillanatban több is –, hogy a csodálatost választotta a rettenetes helyett? Miért szavaztak a biztos közepes helyett a teljes bizonytalanságra, ami ugyan csodálatosat ígér, de színre lépésétől kezdve ott villogtak benne az intő jelek? Szerintem azért, mert megtehették. De kifejtem bővebben, mert ez így kevés. 

 Április 12-én nem a hideg racionalitás győzött, hanem az érzelem, azok közül is dominánsan a (hiú?) remény. A tiszás szavazó nem pusztán kormányt választott, hanem történetet arról, hogy ki ő, milyen országban akar élni, és kik ellenében határozza meg magát. A csodálatos hamisságát választotta a rettenetes hamissága helyett. 

A valóságban azonban egy iszonyatos kockázatot választott.

Ha figyelitek, máris túlteng bennük a szintén hamis önigazolás, amikor a „rettenetest” kivetítik az elmúlt 16 év minden pillanatára. A valóság ezzel szemben az, hogy az elmúlt 16 év során a Fidesz négy alkalommal kapott bizalmat és vele 2/3-os parlamenti többséget, de csak egy alkalommal veszítette el azt. Ráadásul a 16 év egybefüggő kormányzása előtt valós kormányzati tapasztalatot is szerzett 1998 és 2002 között.

De térjünk vissza a „kisebbik rossz” logikájához, ami bár racionális, pszichológiailag mégis nehéz. Azt jelenti, hogy elfogadom a korlátaimat, belátom, hogy nincs ideális megoldás, és kompromisszumot kötök. Ez érett gondolkodás, de lássuk be, egyáltalán nem lelkesítő. Kampányt nyerni sokkal könnyebb azzal, hogy „most mindent megváltoztatunk”, mint azzal, hogy „mi leszünk a kezelhetően közepesek”. 

A politikai piac a drámai ígéreteket jutalmazza.

Szomorúan ironikus, hogy a „rettenetes” 16 év lassú építkezése, a Fidesz által megteremtett relatív biztonság és jólét adta a védőhálót, az akolmeleget, illetve a muníciót is a "velem nem történhet meg" hamis narratívájához. Ha az emberek hosszabb ideje nem tapasztalnak valódi összeomlást, háborút, éhezést, rendszerszintű félelmet, akkor a stabilitás értéke láthatatlanná válik, az unalom érzése pedig felülírja a veszélyét. A "biztos közepes" szürkének és sértőnek tűnik, míg a bizonytalan, de grandiózus ígéret vonzónak.

Van ennek egy mélyebb rétege is: az ember nehezen értékeli azt, ami NEM történt meg. Ha egy közepesen jó, stabil rendszer megakadályoz egy válságot, azt senki nem érzi sikernek. Ha viszont valaki látványos fordulatot ígér, azt könnyű elképzelni. A megelőzött katasztrófának nincs ünnepe.

Aztán itt a médiamanipuláció kérdése. A közösségi média és a hírciklus az erős érzelmeket jutalmazza: harag, rajongás, pánik, messiásvárás. A mértékletesség algoritmikusan hátrányban van, mert a „felelős kompromisszum” nem virális tartalom.

A geopolitikai bizonytalanságok, hétköznapibb nyelven a világunk ingatagsága – háborús válság, energiaválság, migrációs válság – azt üzeni egy józan embernek, hogy a stabilitás iránti igénynek nőnie kellene. De paradox módon a fenyegetés ezúttal nem józanságot, hanem még több érzelmi polarizációt szült. A relatív jólét kitakarta a valóságot, a relatív biztonság pedig elkoptatta a veszteségtől való egészséges félelmet. Az új szavazóknak és/vagy az először szavazóknak sosem volt megélésük arról, hogy milyen, amikor egy rendszer valóban brutális, sosem érezték saját bőrükön az igazi elnyomást és kifosztást, és ma sem hiszik, hogy ez velük is megtörténhet, akár szépre csomagolt formában is. Így könnyű hazardírozni, főleg, ha elhitették velük, hogy nekik nem lehet rosszabb – a rettenetes Fidesz helyett most a csodálatos Tisza következik. 

Íme, egy jelenet a Kapitány és katona című filmből (Master and Commander: The Far Side of the World), mely bemutatja, hogy a valóságot rendszerint nem a rettenetes és a csodálatos dichotómiája határozza meg. A valóságban gyakrabban kell a rossz és a még rosszabb között választani, mint szeretnénk, és a túlélés alapja nem a tökéletesség keresése, hanem a kezelhető veszteség elfogadása. Egyben ez a politika egyik legnehezebb leckéje is.