Válaszok

Schiffer András nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, megírja azt a 23 okot, melyek a Fidesz bukásához vezettek. Az első cikk, az első hét ok már olvasható az Indexen.

Három kedvenc gondolatot emelek ki, az utolsóhoz pedig némi bennfentes információval is szolgálok, amolyan „aha-élménnyel”.

1. A „hogyan továbbra” a Fidesznek nem volt, de legalább a Tiszának sincsen válasza.

2. A hadseregben a tiszás Ruszin-Szendi miniszterre vár a feladat, hogy kezelje a fideszes Ruszin-Szendi vezérkari főnök vakcinaterrorja által ütött sebeket.

3. A Fidesz nagyjából a G-napot követően szigorú katonai alakzatba rendezte a fennhatósága alá került nyilvánosságot. Ez annyira tökéletesre sikeredett, hogy ha mondjuk az Origo szerkesztőségét az AI helyettesítené, valószínűleg senkinek nem tűnne fel.

***

A Facebookon Rendszerkritika gyűjtőcím alatt futó sorozatom első vagy inkább nulladik részében írtam már arról, milyen tapasztalatokat szereztem a Fidesz médiájában eltöltött 10 évem során. Nos, az utolsó fél év épp az Origóban zajlott. 

Akkor csatlakoztam a társasághoz, amikor azt tervezték, hogy minőségi lapot varázsolnak belőle, és a Mandinerhez hasonlóan kihozzák a Mediaworksből. Reményteli építkezéssel azonban mindössze egy-két hónap telt, és finoman szólva is kétséges, sikerült volna-e a megújulás. De erre esélyt sem kaptunk, mivel az MW nagy öregjei megjelentek, és közölték, hogy tipli visszafelé a cégbe. Az álmokkal teli fiatal vezetést ott helyben lefejezték. 

A dolgozók közül sokan már a kiválásnál leléptek vagy maradtak az MW-ben, mások a visszaterelésnél döntöttek úgy, hogy Isten ments. Az összes felelős szerkesztő elment, a kezdő csapatból egyedül én maradtam. Persze én sem maradtam volna, ha nem kapom meg a teljes home office lehetőségét a folyamatos hétvégi és ünnepi, napi 14-15 órás munkáért cserébe. A megözvegyült anyukámat apám halála után magamhoz kellett vennem, és ekkor már nem lehetett egyetlen percre sem magára hagyni. 

Május közepe táján tehát egy olyan (szak)ember állt a lap élére, aki előzőleg a vidéki hadrendet rázta gatyába. Azt megelőzően meg a Playboyt főszerkesztette. 

A megcsappant létszámból fakadóan olyanok váltak felelős szerkesztőkké, akik előzőleg közepes hírszerkesztők vagy még annál is gyengébb kulturális újságírók voltak. Az MW-ben szocializálódott frusztrált, lélekben liberális fiatalok, akik ha tippelnem kellene, mind a Tiszára szavaztak. 

A hangulat pár hónap elteltével toxikussá vált és ennek fő oka a vezetői magatartásra volt visszavezethető.

Mikromenedzselés, manipuláció, lelki terror, HR-ért kiáltó munkahelyi zaklatás elsikálása, inkorrektség, megállapodás egyoldalú felrúgása, kész tények elé állítás. Tudnám még sorolni. 

Nekem például a home office volt az egyetlen feltételem, így is állapodtunk meg, de ők az üvegpalotából ezt másképp gondolták. Hiába vállaltam minden hétvégét és minden ünnepnapot, idővel ezt a szerkesztő kollégák sem értékelték, akik egyébként a kedvezményezettjeivé váltak a szituációnak, inkább úgy döntöttek, hogy a helyzetemet kiváltságosnak bélyegzik. Ítélje meg mindenki maga, hogy egyedül ellátni egy nyolcvan év feletti, súlyosbodó demenciával küdző édesanyát mennyire kiváltságos.

Nem volt persze következetesség sem, egyeseknek úgy is járt a home office, hogy nem dolgoztak minden hétvégén, másoknak meg akkor se, ha igen. 

A legdurvább annak a kolléganőnek az esete volt, akit a távozásom után a helyemre szántak. Nyolc éve dolgozott már az MW-nél politikai újságíróként, viszont 250 kilométerre élt a fővárostól, így automatikusan home officba került. Egészen addig, amíg választás elé nem állította a főszerkesztő: vagy elvállalja a felelős szerkesztői robotszéket és hetente két napot bent tölt az irodában vagy le is út, fel is út. Utóbbi valósult meg. 

Egyetlen mondatban összefoglalva tehát, a többség emberi minősége – akárcsak a kontraszelekció – vállalhatatlan lett. Tisztelet a kisebbségnek.

Tavaly szeptemberben konkrétan és átvitt értelemben is az utcára léptem ki, miután a nehezen kiadott kéthetes szabadságom alatt be kívánt rendelni a főszerkesztő, és a távollétemben, egyeztetés nélkül szabták át a játékszabályokat.

Talán ez volt az oka annak a leírhatatlan megkönnyebbülésnek, amely az egzisztenciális szorongást felülírta, miután védőháló nélkül mondtam fel. A nulladik rendszerkritikában mindezt így fogalmaztam meg: „ebbe nem érdemes belehalni”.

Ne sokkal lőtt mellé Schiffer, amikor azt írta, hogy „ha mondjuk az Origo szerkesztőségét az AI helyettesítené, valószínűleg senkinek nem tűnne fel”. 

Csak húzzátok ki a mondatrész első két szavát, a feltételes módot pedig olvassátok kijelentő módban.