Rendszerkritika: A Karakterről

Mindenekelőtt azt érdemes rögzítenünk, hogy rossz kérdéseket teszünk fel. A Karakter megértésének nulladik lépése az volna, ha végre jó kérdéseket tennénk fel. Tipikusan rossz például az a kételyből és aggodalomból fakadó kérdés, amelyet mostanában gyakran hallani: vajon nem lesz-e nagy a kabát?

Arra, mennyire hiábavaló volt ez a kérdés, többnyire csak későn döbbenünk rá. Akkor, amikor azt látjuk, hogy az emlékezetünkben élő kabátot a felismerhetetlenségig átszabták, helyette pedig egy olyan konstrukció tárul elénk, amely nemcsak kabátra nem emlékeztet, hanem semmilyen általunk ismert berendezkedésre sem. Legfeljebb egy remekbe szabott öltöny villan fel, belül lakatlanul.

Tehát jó kérdéseket kell feltennünk. Azokat viszont csak akkor tudjuk feltenni, ha megértjük a Karakter személyiségének dinamikáját. A nehézség éppen az, hogy a normalitás keretei között élő, többé-kevésbé egészséges ember sokáig nem érti, mi történik vele. Addig, amíg át nem éli. Amíg nem a saját bőrén tapasztalja meg a következményeket.

Meghallgatja a pszichiátereket, elolvassa a szakirodalmat, figyel az áldozatok beszámolóira, sajnálkozik, csóválja a fejét – de nem ismeri fel, hogy ugyanaz történik vele is, amiről már hallott. Ebben a pillanatban is vele történik.

Sokan beszéltek a választás utáni érzéseikről: szorongásról, félelemről, bizonytalanságról. Ezek nem puszta hangulatok. Előjelei valaminek. Valaminek, ami túlmutat a jó és rossz hagyományos kategóriáin. Egy másik dimenziónak, amely szétfeszíti a normalitás gondolkodási kereteit.

Nem színpadi túlzás volt azt írnom a választások után, hogy üdvözlet a rémálomban, amelyben felnőttem. Tessék szó szerint érteni.

A Karakter gyermekkorban születik. Akkor, amikor a szülő érzelmileg elérhetetlen, a gyerek pedig nem kapja meg az érzelmi fejlődéséhez szükséges szeretetet. Amit nem kap meg, azért önmagát okolja. Ezért létrehoz egy másik ént: olyat, amelyről azt hiszi, szerethetőbb a valódinál. Közben a szorongó realitás megmarad, csak épp vasrácsok mögé rejtve, száműzve a mélybe.

Aki a nárcisztikus személyiségzavar kialakulásáról többet akar tudni, bőséges szakirodalmat talál. Nekünk most nem az a dolgunk, hogy sajnáljuk a kisfiút. Hanem az, hogy megértsük a férfi pusztításának módszertanát. És felkészüljünk rá. Bár megjegyzem: erre alig lehet.

Onnan tudható, ha egy közösségbe nárcisztikus kerül, hogy rövid időn belül a közösség két táborra szakad.

A Karakter nem ért az építéshez. Alkalmatlan rá. Kényszeresen rombolja le a jót, mert nem hisz a másik emberben. Nem épít, hanem kizsákmányol.

Tisztában van vele, hogy vágyai és kompetenciája nincsenek összhangban. E tudást azonban felülírja a többre hivatottság mindent elsöprő érzése. A kompetenciahiányt leplezni igyekszik, de az újra és újra felszínre tör. A lebukást pedig nem szembesülés követi, nem önreflexió, hanem bosszú.

Minden lebukás megszégyenülést hoz. A megszégyenülést nárcisztikus düh követi. A düh pedig kontroll nélküli pusztítást.

Nézzük!

A Karakter sosem elégedett. Ő az örök boldogtalan. Úgy érzi, neki több jár, többre hivatott. Születési jogon, alanyi jogon. Mindegy, hogy középosztálybeli, milliomos vagy milliárdos. Akkor is többet akar.

Nem kaptam meg, ami szerintem jogosan járt volna nekem, ezért elárulok mindent, amiről eddig azt állítottam, hogy számít. Csakhogy ezt nem árulásként élem meg. Úgy érzem, engem árultak el, a saját nagyszerűségemet. Igazán sosem számított, amiben élek, csak keretet adott a remélt lehetőségeknek. Nem számított a gyerek, a feleség, a család, a barátok, a kör, melynek kedvezményezettje voltam. Én nem így éltem meg. Engem megaláztak.

A Karakter projektál, azaz kivetít. Miután elképzelni sem tudja, hogy a másik fél akár jószándékúlag, önzetlenül is eljárhat, ezért megalkotja azokat a vádakat, amelyek pontosan megmutatják, ő hogyan járna el. 

Nincs demokrácia. Nem lesz választás. Elhalasztják. Elcsalják. Önmerénylet jön. És így tovább.

A Karakter nem képes az empátiára. Egyszerűen nem érzi át a másik ember fájdalmát, örömét, kétségbeesését, szeretetét, félelmét vagy elégedettségét. A gonosz definíciója az együttérzés teljes hiánya. Szakrálisan ez így csapódik le. Tudományosan mára lefinomítottuk, személyiségzavarként jellemezzük. Kár, hogy a pusztításra nincs jobb szó

Hallgasd meg azokat, akik valaha közel álltak hozzá: volt társakat, barátokat, régi szövetségeseket. Akkor is, ha ő azt mondja, mind hazudnak. Akkor különösen. Nála magányosabb ember ma kevés van Magyarországon. És nem számít, hogy társaságban magányos-e vagy egyedül. A magány attól még magány. Ez pedig csak tovább frusztrálja.

A Karakter élete színház. Reggel felkel, felmegy a nagyszínpadra, és csak akkor jön le onnan, amikor elalszik. Minden mozdulat a közönségnek szól. Semmi sem valódi, semmi sem hiteles. Annak látszik, de nem az. És amikor a közönség ébredni kezd, a kijózanodás több lesz, mint keserű.

Mindegy, mit mond, mert másnap már az ellenkezőjét mondja, harmadnap pedig ismét mást. Bármit megígér és annak az ellenkezőjét is. A végén te leszel a hibás, mert félreértetted.

A Karakter áldozat. A világ első számú áldozata. A meghurcolt, meggyötört, meggyalázott, ám mégis talpon maradó hős. Márpedig egy áldozat – legalábbis a saját történetében – sosem lehet agresszor. Hát nem gyönyörű?

Ha valaki engem bánt, benneteket, bánt. Ha valaki engem kritizál, benneteket kritizál. Ha valaki engem kérdőjelez meg, benneteket... tudjátok, mit? Inkább menjetek és üssétek agyon! A szeretetország, melyet meghirdettem, csak így jöhet el.

A Karakter éket ver. Különös érzéke van a környezete megosztásához, és ellenérdekelt abban, hogy az általa kizsákmányolt emberek valaha is érdemi kapcsolatba kerüljenek egymással. Hogy összevessék a tapasztalataikat. Hogy lépésről lépésre megértsék, mi történt velük. Elveti a bizalmatlanság magját, végül pedig csak a lövészárkok maradnak.

Az Immunitás Program arra hivatott, hogy jelentsd fel a szomszédodat, ha úgy véled, korrupt. Mert ha NER-es vagy ha a Fideszre szavazott, akkor nyilván korrupt. Na jó, elég az is, ha nem a Tiszára szavazott. Vagy egyszerűen csak nem ismered, de gazdagabbnak tűnik, mint te. És senki sem teszi fel üvöltve a kérdést, hogy két héttel a választásokat követően, miután az egész országot letarolták, mi szükség a névtelen feljelentésekre? Kitől kell a fölényes többségnek annyira félni, hogy ne sétálhatna be bárki nyugodt szívvel a rendőrségre/ügyészségre, és tehetné meg a feljelentését névvel és arccal? 

Minél nagyobbra nő, annál kisebb lesz. És annál dühösebb. Felelősséget pedig sosem vállal semmiért. Ő lesz az első, aki elhagyja a süllyedő hajót.

A Karakter gyáva. A hétköznapi ember mércéjével is az. Képtelen a nagyvonalúságra, képtelen adni. Képtelen együttműködni, egyenrangú partneri viszonyt kialakítani. Mindig legfelül kell állnia, akkor is, amikor a helyzet már groteszkbe fordult. Ha királlyá koronáztatná magát sem lenne államférfi, és ezt ő is tudja.

A Karakter manipulál. Befolyásolja a környezetét, majd a saját képére formálja. Koncentrikus körökben halad előre. Úgy tűnik, mára egy ország került a hatalmába. Ez a legrosszabb, ami vele történhetett. És ami velünk is – tiszásokkal és nem tiszásokkal.

A kétharmad nemcsak lehetőség, hanem felelősség is – a normalitás keretei között. De ha észrevettétek, már nem azt éljük. 

Ez nem normális keretrendszer lesz, hanem milliók alternatív valósága.

Az elmúlt időszakban végignézhettük a próbákat. Láttuk, hogyan formálódik napról napra az előadás. Most jön a végtelenítettnek tűnő premier, te pedig tágra nyílt szemmel nézed majd, miközben nem érted, miért remeg a kezed, miért szorul görcsbe a gyomrod, és miért szárad ki a szád. Hiszen olyan szépnek tűnik. Csak a szünetben nem mehetsz ki és nem szívhatod tele a tüdőd friss levegővel. De nem azért, mert ne volna friss levegő odakint, hanem mert nem lesz szünet.

A Karakter a valóságot nem tudja felülírni, ezért a tömegek fejében lévő percepciót írja felül.

Ha holnap többszörösére emelkedne a gáz és az áram ára, ha ezer forint fölé menne az üzemanyag, ha megszűnne a munkahelyed – az sem az ő hibája lenne. Sőt. Meg kellene értened, hogy mindez érted történik. A fejlődésed érdekében.

A tömegmanipuláció ilyen fokára nem lehet felkészülni. Kezelni pedig még nehezebb, mert idővel önjáróvá válik. Ezért szoronganak most sokan, mert tapintható a feszültség. Mert látják a jeleket. A „ne féljetek!” biztatása új értelmet nyer –  „féljetek!”. A győztes tábor öröme nem tölti ki a bennük lévő űrt, nincs nagyvonalúság, nincs önbizalom, nincs nyugodt várakozás a törvényes elszámoltatásra. A jogállami keretek képlékennyé válnak. 

Nézd meg, mi folyik az online térben! A kétharmad ebben a tömegpszichózisban nem kielégülést hozott, hanem megerősítést – nem létező jogot bármire. Tényleg bármire.

A kettős mérce üvölt. Ma egyetlen ember van az országban, akit a tömeg nem büntet, hanem ünnepel az őszinteség és koherencia hiányáért.

Mégsem a kifosztás, kizsigerelés lesz a legszörnyűbb, hanem a lélekrombolás. És a társadalmi kohézió szétroncsolása. Csak figyeljétek a varázslatot.