A Karakterről

Mindenekelőtt azt érdemes rögzítenünk, hogy rossz kérdéseket teszünk fel. A Karakter megértésének nulladik lépése az volna, ha végre jó kérdéseket tennénk fel. Tipikusan rossz például az a kételyből és aggodalomból fakadó kérdés, amelyet mostanában gyakran hallani: vajon nem lesz-e nagy a kabát?

Arra, mennyire hiábavaló volt ez a kérdés, többnyire csak későn döbbenünk rá. Akkor, amikor azt látjuk, hogy az emlékezetünkben élő kabátot a felismerhetetlenségig átszabták, helyette pedig egy olyan konstrukció tárul elénk, amely nemcsak kabátra nem emlékeztet, hanem semmilyen általunk ismert berendezkedésre sem. Legfeljebb egy hibátlanra szabott öltöny villan fel, belül pusztán és lakatlanul.

Tehát jó kérdéseket kell feltennünk. Azokat viszont csak akkor tudjuk feltenni, ha megértjük a Karakter személyiségének dinamikáját. A nehézség éppen az, hogy a normalitás keretei között élő, többé-kevésbé egészséges ember sokáig nem érti, mi történik vele. Addig, amíg át nem éli. Amíg nem a saját bőrén tapasztalja meg a következményeket.

Meghallgatja a pszichiátereket, elolvassa a szakirodalmat, figyeli az áldozatok beszámolóit, sajnálkozik, csóválja a fejét, de nem ismeri fel, hogy ugyanaz történik vele is, amiről hallott ezt-azt. Ebben a pillanatban már vele is történik.

Sokan beszéltek a választás utáni érzéseikről: szorongásról, félelemről, bizonytalanságról. Ezek nem puszta hangulatok, hanem előjelei valaminek. Valaminek, ami túlmutat a jó és rossz hagyományos kategóriáin. Egy másik dimenziónak, amely szétfeszíti a normalitás gondolkodási keretrendszerét.

Nem színpadi túlzás volt azt írnom a választások után, hogy üdvözlet a rémálomban, amelyben felnőttem. Tessék szó szerint érteni.

A Karakter gyermekkorban születik. Akkor, amikor a szülő érzelmileg elérhetetlen, a gyerek pedig nem kapja meg az érzelmi fejlődéséhez szükséges szeretetet. Amit nem kap meg, azért önmagát okolja. Ezért létrehoz egy másik ént: olyat, amelyről azt hiszi, szerethetőbb a valódinál. Közben a szorongó realitás megmarad, csak épp vasrácsok mögé rejtve, száműzve a mélybe.

Aki a nárcisztikus személyiségzavar kialakulásáról többet akar tudni, bőséges szakirodalmat talál online és offline formában is. Nekünk most nem az a dolgunk, hogy sajnáljuk a kisfiút, hanem az, hogy megértsük a férfi pusztításának módszertanát, és felkészüljünk rá. Bár megjegyzem: erre alig lehet.

Onnan tudható, ha egy közösségbe nárcisztikus kerül, hogy rövid időn belül a közösség két táborra szakad.

A Karakter nem ért az építéshez. Alkalmatlan rá. Kényszeresen rombolja le a jót, mert nem hisz a másik emberben. Nem épít, hanem kizsákmányol.

A Karakter tehát rombol. Nem azért, mert erős, hanem mert üres.

Tisztában van vele, hogy vágyai és kompetenciája nincsenek összhangban. E tudást azonban felülírja a többre hivatottság mindent elsöprő érzése. A kompetenciahiányt leplezni igyekszik, de az újra és újra felszínre tör. A lebukást pedig nem szembesülés követi, nem önreflexió, hanem bosszú.

Minden lebukás megszégyenülést hoz. A megszégyenülést nárcisztikus düh követi, a dühöt pedig kontroll nélküli pusztítás.

Nézzük!

A Karakter sosem elégedett. Ő az örök boldogtalan. Úgy érzi, neki több jár, többre hivatott. Születési jogon. Alanyi jogon. Mindegy, hogy középosztálybeli, milliomos vagy milliárdos, akkor is többet akar.

Nem kaptam meg, ami szerintem jogosan járt volna nekem, ezért elárulok mindent, amiről eddig azt állítottam, hogy számít. De ezt nem árulásként élem meg. Szerintem ők árulták el a saját nagyszerűségem. Soha nem számított igazán sem a család, sem a barátok, sem a közeg, amelynek kedvezményezettje voltam. Csak keretet adtak a remélt lehetőségeimhez. Engem megaláztak.

A Karakter projektál, vagyis kivetít. Mivel elképzelni sem tudja, hogy a másik fél lehet jóhiszemű vagy önzetlen, olyan vádakat alkot róla, amelyek valójában saját működését írják le.

Nincs demokrácia. Nem lesz választás. Elhalasztják. Elcsalják. Önmerénylet jön. Folytassam?

A Karakter nem képes empátiára. Nem érzi át a másik ember fájdalmát, örömét, kétségbeesését, félelmét vagy szeretetét. A gonosz definíciója az együttérzés teljes hiánya. Szakrálisan ez így csapódik le. Tudományosan mára lefinomítottuk, személyiségzavarként jellemezzük. Kár, hogy a pusztításra nincs jobb szó.

Hallgasd meg azokat, akik valaha közel álltak hozzá: volt társakat, barátokat, régi szövetségeseket. Akkor is, ha ő azt mondja, mind hazudnak. Akkor különösen.

Nála magányosabb ember ma kevés van Magyarországon. És nem számít, hogy társaságban magányos-e vagy egyedül. Ez pedig csak tovább frusztrálja.

A Karakter élete színház. Reggel felkel, felmegy a nagyszínpadra, és csak akkor jön le onnan, amikor elalszik. Minden mozdulat a közönségnek szól. Semmi sem valódi, semmi sem hiteles. Annak látszik, de nem az. És amikor a közönség ébredni kezd, a kijózanodás több lesz, mint keserű.

Mindegy, mit mond, mert holnap már mást mond, holnapután pedig megint mást. Bármit megígér és annak ellenkezőjét is. A végén te leszel a hibás, mert félreértetted.

A Karakter áldozat. A világ első számú áldozata. A meghurcolt, meggyötört, meggyalázott, mégis talpon maradó hős. Márpedig egy áldozat – legalábbis a saját történetében – sosem lehet agresszor.

Ha valaki engem bánt, benneteket bánt. Ha valaki engem kritizál, benneteket kritizál. Ha valaki engem kérdőjelez meg, benneteket... tudjátok, mit? Menjetek és üssétek agyon! A szeretetországom csak így jöhet el.

A Karakter éket ver. Különös érzéke van a környezete megosztásához, és ellenérdekelt abban, hogy az általa kizsákmányolt emberek valaha is érdemi kapcsolatba kerüljenek egymással. Hogy összevessék a tapasztalataikat és lépésről lépésre megértsék, mi történt velük. Elveti a bizalmatlanság magját, végül pedig csak a lövészárkok maradnak.

Itt egy jó kérdés: Miről szól az Immunitás Program? Miért van szüksége a győztesnek névtelen feljelentők tömegeire? 

Minél nagyobbra nő, annál kisebb lesz. És annál dühösebb.

Felelősséget sosem vállal semmiért. Ő lesz az első, aki elhagyja a süllyedő hajót.

A Karakter gyáva. A hétköznapi ember mércéjével is az. Képtelen a nagyvonalúságra, képtelen adni, képtelen együttműködni, egyenrangú partneri viszonyt kialakítani. Mindig legfelül kell állnia, akkor is, amikor a helyzet már groteszkbe fordult.

Ha királlyá koronáztatná magát sem válna államférfivá, és ezt ő is tudja.

A Karakter manipulál. Befolyásolja a környezetét, majd a saját képére formálja. Koncentrikus körökben halad előre. Úgy tűnik, mára egy ország került a hatalmába. Ez a legrosszabb, ami vele történhetett. És ami velünk is.

A kétharmad nemcsak lehetőség, hanem felelősség is – a normalitás keretei között. De ha észrevettétek, már nem ott járunk. Ez nem normális keretrendszer lesz, hanem milliók alternatív valósága.

Az elmúlt időszakban végignézhettük a próbákat. Láttuk, hogyan formálódik napról napra az előadás. Most jön a végtelenítettnek tűnő premier, te pedig nagyra nyílt szemmel bámulod majd, miközben nem érted, miért remeg a kezed, miért szorul görcsbe a gyomrod, és miért szárad ki a szád. Hiszen olyan szépnek tűnik.

A Karakter a valóságot nem tudja felülírni, ezért a percepciót írja felül a tömegek fejében.

Ha holnap többszörösére emelkedne a gáz és az áram ára, ha ezer forint fölé menne az üzemanyag, ha megszűnne a munkahelyed, az sem az ő hibája lenne. Sőt. Meg kellene értened, hogy mindez érted történik. A fejlődésed érdekében.

A tömegmanipuláció ilyen fokára nehéz felkészülni. Kezelni pedig még nehezebb, mert idővel önjáróvá válik. Ezért szoronganak most sokan. Mert látják a jeleket.

A győztes tábor öröme nem tölti ki a bennük lévő űrt. Nincs nagyvonalúság, nincs önbizalom, nincs nyugodt várakozás a törvényes elszámoltatásra. A kétharmad nem kielégülést hozott, hanem megerősítést. Nem létező jogot bármire.

A kettős mérce üvölt, mégsem hallja meg senki. 

Ma egyetlen ember van az országban, akit a társadalmi többség ünnepel az őszinteség hiányáért. Mindenki mást büntetni szokás ugyanezért.

Nem a kifosztás lesz itt a legszörnyűbb és nem is a kizsigerelés, hanem a  társadalmi kohézió szétroncsolása. 

A lélekrombolás.